Azt tartom, hogy mi akik hiszünk az emberi fejlődésben, nem bánjuk a változásokat, hanem inkább az események felgyorsulását szeretnénk látni, és igyekszünk egyre jobban alkalmazkodni az új időkhöz.Első levél barátaimnak
1991. február 21.
Kedves barátaim!
Hosszú ideje kapok leveleket a világ minden tájáról, amelyekben a könyveimben érintett témakörökről kérnek bővebb magyarázatot. Általában olyan konkrét dolgokról szeretnének többet tudni, mint az erőszak, a politika, a gazdaság, az ökológia, vagy a társadalmi és interperszonális kapcsolatok. Mint látható, sok és sokféle kérdés merül fel, amelyekre ezen területek szakembereinek kell megadniuk a választ. Én pedig nem vagyok szakember.
Amennyire lehetséges, igyekszem nem ismételni, amit másutt már leírtam és szeretném pár sorban felvázolni a helyzetet, amelyben élünk, valamint a közeljövőben kibontakozó tendeciákat. Régebben az effajta ismertetés vezérgondolata alighanem a “kulturális romlás” lett volna, ma azonban a gazdaság, a szokások, az ideológiák és a hit terén történő gyors változásokról beszélünk, igyekszünk nyomon követni az egyéneket és a népeket fojtogatni látszó bizonyos fokú irányvesztést.
Mielőtt a tárgyra térnénk, két dologra szeretném felhívni a figyelmet: az egyik az elmúlt világra vonatkozik, amelyre ezen írás bizonyos nosztalgiával tekint vissza, a másik pedig az előadásmódra, amelyben az árnyalatok teljes hiányát véljük majd felfedezni, hiszen jócskán leegyszerűsítettük azt, amit az általunk bíráltak egészen másképp fogalmaztak meg. Azt tartom, hogy mi akik hiszünk az emberi fejlődésben, nem bánjuk a változásokat, hanem inkább az események felgyorsulását szeretnénk látni, és igyekszünk egyre jobban alkalmazkodni az új időkhöz. Ami az “új rend” híveinek érveléseit illeti, az alábbiakat tudom mondani: róluk beszélve mindig visszacseng bennem két átfogó irodalmi mű, Orwell 1984 és Huxley Szép új világ című regénye. E két nagyszerű író olyan jövőt jósolt a világnak, amelyben az emberi lényt erőszakkal vagy meggyőzéssel végül leigázzák és robottá alacsonyítják. Úgy gondolom, regényükben mindketten túlságosan nagy intelligenciával ruházták fel a “rosszakat”, s túlságosan ostobának festették le a “jókat”, aminek talán mélyről fakadó pesszimizmusuk volt az oka, de ezt most nem kívánom bővebben kifejteni. Napjainkban a “rosszak” sok problémával küszködő, mohó emberek, akik semmi esetre sem alkalmasak történelmi folyamatok irányítására, hiszen azok nyilvánvalóan meghaladják mind tervező szándékukat, mind képességeiket. Általában nem különösebben tanult emberekről és szolgálatukban álló műszaki szakemberekről van szó, akik szétforgácsolt és szánalmasan kevés erőforrással rendelkeznek. Ezért tehát kérem, ne vegyenek komolyan néhány olyan bekezdést, amelyekben a derültség kedvéért olyan szavakat adunk a szájukba, amelyeket sosem mondanak ki, bár szándékaik bizony errefelé mutatnak. Úgy gondolom, minderről bízvást beszélhetünk könnyed stílusban (most, hogy koruk a végéhez közeledik); azzal a humorral és szellemességgel, amely a jóbarátok levelezését jellemzi.
1. A jelenlegi helyzet
Az ember történetének kezdete óta a jobb élet megteremtésén fáradozva fejlődik. A fejlődés vívmányainak ellenére ma a hatalmat, a gazdasági erőt és a technológiát arra használják, hogy gyilkoljanak, szegénységbe taszítsanak és elnyomjanak a világ számos részén, tönkretéve az új nemzedékek jövőjét, és a bolygó életének általános egyensúlyát. Az emberiség igen kis hányada nagy vagyon birtokosa, míg a többség súlyos nélkülözések között tengődik. Néhol akad elég munka, és azt meg is fizetik, de másutt katasztrofális a helyzet. A legszegényebb rétegek mindenütt szörnyű szenvedést viselnek el a puszta megélhetésért. Ma minimális követelmény a társadalmat alkotó minden egyes ember számára a megfelelő táplálkozás, egészségügyi ellátás, lakás, oktatás, ruházkodás, szolgáltatások, és amint elér egy bizonyos kort, biztosítani a jövőjét élete hátralevő éveire. Az ember teljes joggal várja el mindezt saját maga és gyermekei számára, remélve, hogy ők majd jobban élhetnek. Ám sok millió ember számára ezek a vágyak sohasem teljesülnek.
2. Egy jobb világ alternatívája
Az említett problémák enyhítése érdekében számos gazdasági kísérlet történt már, igen eltérő eredménnyel. Jelenleg olyan rendszert igyekeznek megvalósítani, amelyben bizonyos, feltételezett piaci törvények automatikusan szabályozzák a társadalmi fejlődést, és ezzel úgymond kilábalnak az előző, felülről irányított gazdaság által okozott katasztrofális helyzetből. Ezt a sémát követve a háború, az erőszak, az elnyomás, az egyenlőtlenség, a szegénység és a tudatlanság különösebb megrázkódtatás nélkül, lassan háttérbe szorul. Az országok regionális piacokba integrálódnak, míg végül elérjük a sorompók nélküli társadalmat. Ahogy a fejlett térségek legszegényebb rétegeinek is emelkedni fog az életszínvonala, a kevésbé fejlett régiók is érezni fogják a fejlődés hatását. A többség alkalmazkodni fog az új rendszerhez, amelyet képzett műszaki szakemberek és üzletemberek alakítanak ki. Az esetleges hibákért nem a természetes gazdasági törvények felelősek, hanem e szakemberek fogyatékosságai, akiket – amint ez a vállalatoknál is történik – szükség szerint mindig újakkal kell felváltani. Másrészt ebben a “szabad” társadalomban a nép dönt demokratikusan ugyanazon rendszer különféle változatai közt.
3. A társadalmi fejlődés
Tekintettel a jelenlegi helyzetre és a jobb világ megvalósítására kínálkozó alternatívákra, röviden szólnunk kell erről a lehetőségről is. Valóban számos gazdasági kísérlet történt már, amelyek igen eltérő eredménnyel jártak, de ennek ellenére most azt mondják, hogy az új kísérlet az egyetlen megoldás az alapvető problémákra. Mindazonáltal nem értjük e javaslat néhány tényezőjét. Először is itt van a gazdasági törvények témája. Ezek szerint volnának olyan mechanizmusok, amelyek a természeti törvényekhez hasonlóan, szabadon működve szabályozzák a társadalmi fejlődést. Nehezen tudjuk elfogadni, hogy minden emberi folyamat és természetesen a gazdasági folyamatok is, ugyanúgy működjenek, mint a természeti erők. Éppen ellenkezőleg, úgy gondoljuk, hogy az emberi tevékenység nem természeti, hanem szándékos, társadalmi és történelmi: olyan jelenség, amely nem létezik sem a természetben, sem az állatvilágban. Mivel szándékokról és érdekekről van szó, először is nincs miért feltételeznünk, hogy a jóléthez ragaszkodó rétegeket különösebben foglalkoztatná, hogy leküzdjék más, kevésbé szerencsés sorsúak nehézségeit.
Másodszor pedig az szerintünk elfogadhatatlan érvelés, hogy mindig is nagy gazdasági különbségek voltak egy szűk réteg és nagy többség között, ennek ellenére a társadalmak mégis fejlődtek. A történelem azt igazolja, hogy a népek úgy haladtak előre, hogy jogokat követeltek maguknak a megszilárdult hatalommal szemben. A társadalmi fejlődés nem úgy ment végbe, hogy az egyik réteg által felhalmozott vagyon automatikusan “lefelé” kezdett folyni.
Harmadrészt véleményünk szerint túlzás modellként bemutatni bizonyos országokat, amelyek ezzel a feltételezett szabad gazdasággal működve ma megfelelő életszínvonalon állnak. Ezek az országok területszerző háborúkat folytattak mások ellen, bevezették a gyarmatosítást, a neokolonializmust, a nemzetek és a régiók felosztását; a megkülönböztetés és az erőszak eszközével megsarcolták őket és végül olcsó munkaerőre tettek szert, ugyanakkor a gyengébb gazdaságok számára kedvezőtlen cserefeltételeket szabtak. Úgy is lehetne érvelni, hogy ezek a folyamatok “jó üzletnek” számítottak. Ám ha ezt állítjuk, akkor már nem tartható fenn az, hogy az említett fejlődés független a más népekhez fűződő, speciális kapcsolattól.
Negyedrészt azt állítják, hogy a “szabad” gazdaság elősegíti a tudományos és technikai haladást és az újítást. Ami a tudományos és technikai fejlődést illeti, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ez a folyamat azóta működik, amióta az ember feltalálta a buzogányt, az emelőt, a tüzet és így tovább, s mindez olyan történelmi tapasztalatok halmozódásában zajlott le, amely nem igazán törődött a piaci törvényekkel. Ha viszont azt mondjuk, hogy a jóléti gazdaságok elszívják a tehetségeket, fizetik a felszereléseket és a kutatásokat, s hogy végül ösztönzően hatnak a jobb bérezésre, nos, erre is van válaszunk. Ez már évezredek óta így van és korántsem egy speciális típusú gazdaságnak köszönhető, hanem egyszerűen annak, hogy e helyek rendelkeznek kellő menynyiségű erőforrással, függetlenül a szóban forgó gazdasági potenciál eredetétől.
Ötödrészt e társadalmak fejlődését az érinthetetlen természet “adományával” magyarázzák, mint a különleges tehetségek, a polgári erények, a szorgalom, a szervezési készség és ehhez hasonlóak. Ez viszont már nem érv, hanem érzelmi megnyílvánulás, amelyben észrevétlenül elsikkad e népek kialakulásának társadalmi és történelmi valósága.
Természetesen nem rendelkezünk a kellő ismerettel ahhoz, hogy megérthessük, hogyan lehetséges az, hogy ilyen történelmi előzmények után a jövőben is fenntartható ez a rendszer, de ez már egy újabb vita tárgyát képezné: létezik-e valóban ilyen szabad piacgazdaság, vagy leplezett protekcionizmusról, felső irányításról van szó, mely kinyit bizonyos szelepeket ott, ahol úgy érzi ura a helyzetnek, ellenkező esetben pedig elzárja azokat. Ha ez így van, mindaz amit a fejlődés ígéretének vélünk, csak a tudomány és technológia robbanására és elterjedésére vonatkozik, függetlenül a gazdasági törvények feltételezett automatizmusától.
4. A jövő kísérlete
Amint az mind a mai napig is történt, a fennálló sémát szükség esetén egy másik váltja fel, amely “korrigálja” az előző modell hibáit. Ily módon lépésről-lépésre tovább koncentrálódik a vagyon egy szűk réteg kezében, amely egyre nagyobb hatalomra tesz szert. Nyilvánvaló, hogy a fejlődés nem áll meg, és az emberek sem adják alább jogos törekvéseiket. Így rövid időn belül eltűnnek majd annak a tudatlanságnak az utolsó maradványai is, amelyek az ideológiák, a szembenállás, a háborúk, a gazdasági válságok és a társadalmi aránytalanságok alapját képezték. Természetesen mind a megoldások, mind pedig a konfliktusok világméretet öltenek majd, mert már nem lesznek egymástól elszigetelt helyek. Az is biztos továbbá, hogy sem a jelenlegi hatalmi séma, sem az ellene folytatott harc mindmáig alkalmazott formái nem tarthatók fenn.
5. A változás és a személyes kapcsolatok
Mind a piacok regionalizálódása, mind pedig a helyi és etnikai törekvések a nemzetállam szétesése felé mutatnak. A szegény régiókban lezajlott demográfiai robbanás már-már kezelhetetlen vándorlási hullámot indított el. A paraszti nagycsaládok szétbomlanak, a fiatal generáció a városi életet választja. A városi ipari és posztipari társadalom családtípusa a minimálisra csökken, míg a nagyvárosok más kultúrvidékeken nevelkedett emberi tömegeket szippantanak magukba. A gazdasági válságok és a termelői modellek változásai azt eredményezik, hogy újból felszínre tör a megkülönböztetés. Eközben, a technológia gyors fejlődése és a tömegtermelés következtében a termék már akkor elavultnak számít, amikor belekerül a fogyasztói körforgásba. A tárgyak újakkal történő felváltása egybeesik az emberi kapcsolatok labilitásával és eltorzulásával. Az egykori szolidaritás, a valaha “testvériségnek” nevezett eszme örököse mára értelmét vesztette. A munkatársak, az osztálytársak, a sporttársak, a régi barátok vetélytársakká váltak; a házasságban is a másik feletti uralom a cél és a párok kezdettől fogva azt számítgatják, hogy az együttmaradásból vagy a válásból származik-e nagyobb hasznuk. Soha ezelőtt nem volt ennyi lehetőség a kommunikációra, az emberek mégis nap mint nap kommunikáció-hiányban szenvednek. A városi központok soha nem voltak még ennyire sűrűn lakottak, az emberek mégis “magányról” panaszkodnak. Az emberek még soha nem igényelték ennyire az emberi melegséget, a közeledés mégis rögtön gyanússá teszi a kedvességet és segítőkészséget. Így maradt tehát magára szegény emberiség: minden szerencsétlennel elhitették, hogy igenis van vesztenivalója, és hogy ezt a ködös valamit a többi ember akarja elvenni tőle! Ilyen feltételek mellett ezt a mesét is a legautentikusabb igazságnak vélik…
6. Mese a végrehajtó hatalomra áhítozóknak
A ma kialakulóban lévő társadalom végül elhozza majd a jólétet. Ám a jelentős, objektív előnyök mellett az emberiség szubjektív módon is felszabadul. A hajdani szolidaritásra, amely a szegénység sajátja, immár nem lesz szükség. Sokan egyetértenek majd azzal, hogy a pénzzel vagy valami ahhoz hasonlóval minden problémát meg lehet oldani: következésképpen a törekvések, a gondolkodásmód, az álmok is ebbe az irányba fordulnak. A pénzből jó ételt, jó lakást lehet venni, az ember utazhat, szórakozhat, elektronikus játékokat vehet, valamint embereket is vásárolhat, akik teljesítik a kívánságait. Hatékony lesz a szeretet, a művészet, lesznek majd hatékony pszichológusok is, akik meg fogják oldani az esetlegesen megmaradt személyes gondokat, a későbbiekben pedig már az új agykémiai és a géntechnikai feladatokat is el fogják látni.
E bőségi társadalomban csökkenni fog az öngyilkosságok száma, az alkoholizmus, a kábítószerfogyasztás, a bizonytalanság és a bűnözés, amint ezt a gazdaságilag legfejlettebb országok példája bizonyítja is (?). Megszűnik a megkülönböztetés, és nő az emberek közötti kommunikáció. Senki sem fog feleslegesen rágódni az élet értelmén, a magány, a betegség, az öregség vagy a halál gondolatán, mert megfelelő tanfolyamok és terapeuták segítségével ki lehet majd iktatni ezeket a reflexeket, amelyek annyira visszafogták a társadalmak hatékonyságát és eredményességét. Mindenki bízni fog mindenkiben, mert a munkában, a tanulásban, a párkapcsolatokban jelentkező konkurencia végül érett kapcsolatok kialakulását hozza majd magával.
Végül pedig eltűnnek az ideológiák, és többé nem használják fel őket az emberek agymosására. Természetesen senki sem fogja meggátolni, hogy kisebb horderejű kérdésekben az emberek kifejthessék ellenvéleményüket, vagy nemtetszésüket azzal a feltétellel, ha megfizetik az önkifejezés megfelelő csatornáit. A szabadságot nem összetévesztve a szabadossággal, az emberek (egészségügyi okokból) kisebb csoportokban gyűlnek össze, és nyilvános helyen hangot adhatnak a véleményüknek (persze nem szabad aljas rágalmakkal megzavarni és befeketíteni a későbbiekben “önkormányzatnak” nevezett vezetést).
Ám a legrendkívülibb majd akkor következik be, amikor már nem lesz szükség rendőri ellenőrzésre, hanem minden állampolgár eltökélten óvja a többieket azoktól az esetleges hazugságoktól, amelyeket némely ideológiai terrorista próbál mások fejébe tömni. E védők társadalmi felelőssége olyan nagy lesz, hogy nem haboznak a tömegkommunikációs eszközökhöz folyamodni, amelyek azonnal a segítségükre is sietnek a közvélemény figyelmeztetésére; ragyogó tanulmányokat készítenek, melyeket azonnal közzétesznek, fórumokat szerveznek, amelyen nagyműveltségű közvéleményformálók figyelmeztetik az óvatlanokat, hogy még mindig ki vannak szolgáltatva a felülről irányított gazdaság, az autoritarizmus, az antidemokrácia és a vallási fanatizmus sötét erői kénye-kedvének. Nem is kell majd üldözni a zavaró elemeket, mert egy ilyen hatékony tájékoztatási rendszerben senki sem kíván majd közelükbe kerülni, nehogy megfertőzzék. A legrosszabb esetben is sikeresen “átprogramozzák” őket, s nyilvánosan köszönetet fognak mondani azért, hogy újra beilleszkedhetnek és hogy újra élvezhetik a szabadság jótéteményeit. E rendíthetetlen védelmezők, ha nem kifejezetten erre a feladatra rendelték ki őket, az egyszerű emberek köréből kerülnek ki, akik ily módon kitörhetnek a névtelenség homályából, társadalmi elismerésben részesülnek erkölcsi nagyságukért, autogramot osztogathatnak és természetesen megkapják az őket megillető ellenszolgáltatást.
A Cég jelenti azt a nagy családot, amely elősegíti a továbbképzést, a kapcsolatokat, a szórakozást. A robottechnika feleslegessé teszi a testi erőfeszítést, és otthonról dolgozni a Cégnek igazi személyes önmegvalósítást jelent majd.
Ily módon tehát a társadalom nem igényel majd olyan szervezeteket, amelyek nem tartoznak a Céghez. Az ember, aki annyit küzdött a jólétért, végre bejut a paradicsomba. Bolygóról bolygóra vándorolva felfedezi majd a boldogságot. Bárhol letelepedve tetterős, versenyképes, megnyerő, diadalmas és pragmatikus (mindenekelőtt pragmatikus) ifjú válik majd belőle… aki méltó a Cég ügyvezetői tisztére!
7. Az emberi változás
A világ olyan rohamosan változik, hogy sok minden, amiben nemrég még vakon hittünk, ma már nem érvényes. A felfokozott ritmus bizonytalanságot, irányvesztést eredményez minden társadalomban, legyen az gazdag vagy elmaradott. Ebben a megváltozott helyzetben a hagyományos vezetők, valamint “véleményformálóik”, akárcsak az egykori politikai harcosok és társadalmi aktivisták jelentőségüket vesztik az emberek szemében. Születőben van egyfajta érzékenység, amely már az új idők szellemének felel meg. Ez az érzékenység egészében fogja fel a világot és arra figyelmeztet, hogy az emberek gondjai, bárhol éljenek is, további gondokat teremtenek egészen távoli területeken is. A tömegkommunikációs eszközök, az árucsereforgalom és a nagy embertömegek vándorlása a világ egyik részéből a másikba, jól mutatja a globalizáció folyamatának felgyorsulását. A problémák egyetemességének megértését pedig új cselekvési feltételek kialakulása kiséri, nyilvánvalóvá téve, hogy a jobb világért folytatott tevékenység akkor lesz eredményes, ha abból a közegből indul ki, amelyben befolyással rendelkezik. Más üres frázisokkal teli korokkal ellentétben, amelyekkel külső elismerést kívántak elérni, ma már a szerény és szívesen végzett munkát kezdik értékelni, amely nem önmagunk előtérbe helyezését célozza, hanem önmagunk és közvetlen családi, munkahelyi és baráti környezetünk megváltoztatására irányul. Akik valóban szeretik az embereket, nem becsülik le ezt a cseppet sem látványos feladatot, amely érthetetlen marad a régi vezetőkre és vezetett tömegekre épülő kialakulási tájban nevelkedett opportunisták számára, akik mások kihasználása által jutottak fel a társadalmi ranglétra csúcsára. Amikor rádöbbenünk, hogy a skizofrén individualizmusnak már nincs jövője, és nyíltan elmondjuk gondolatainkat és terveinket minden ismerősünknek, nem tartva attól, hogy nem fogják megérteni; amikor mások felé fordulunk; amikor az egyén és nem a személytelen tömegek sorsa iránt érdeklődünk; amikor eszmecserére és közös munkára buzdítunk; amikor világosan kimondjuk, hogy sokak munkájára van szükség a mások által szétszaggatott társadalmi háló újraszövéséhez; amikor érezzük, hogy még a “legjelentéktelenebb” ember is többet ér, mint a jelenlegi társadalom csúcsán lévő lelkiismeretlen kalandor; mindez azért válik majd valósággá, mert bensőnkben újra megszólal a Sors hangja, amely a népeket a fejlődés helyes útjára terelte, ez az annyiszor eltorzított és elfeledett Sors, amelyet azonban mindig újra megtaláltunk a történelem fordulóiban. És nemcsak új érzékenység, új cselekvési mód bontakozik ki előttünk, hanem új erkölcsi magatartás, és újfajta taktikus életvezetés is.
Ha megkérnének arra, hogy a fentiekben elmondottakat precízebben kifejtsem, akkor azt mondanám, hogy az emberek, ahogy háromezer év alatt már oly sokszor, ma újra érzik azt az erkölcsi szükségletet és igazsáot, hogy úgy bánjanak másokkal, ahogy azt a maguk számára is elvárják. Még azt is hozzátenném, hogy mintegy általános viselkedési szabályokként ma a következőket várjuk el:
Legyen valamilyen arányosság, rangsorolni lehessen az élet legfontosabb dolgait, együttesen lehessen szemlélni őket, és ne forduljon elő, hogy valami túlzott hangsúlyt kap, míg más háttérbe szorul;
Legyen növekvő alkalmazkodás, amely a fejlődést szolgálja (nem csupán a rövidtávú célokat) és lehetetlenné teszi az ember tárgyként kezelésének minden formáját;
Legyen jól időzített cselekedet, egyfajta alkalmazkodás, amely által meghátrálunk a nagy erő előtt (nem minden kis nehézség előtt), és előretörünk amikor ez az erő meggyengül;
Legyen bizonyos fokú koherencia amelyben felhalmozódnak azok a cselekedetek melyek az egység érzését és az önmagunkkal való egyetértést szolgálják, és kiküszöbölik azokat, amelyek ellentmondást szülnek és ellentétet teremtenek az ember gondolatai, érzései és cselekedetei között.
Nem hiszem, hogy meg kellene magyaráznom, miért mondom azt, hogy “érezzük azt az erkölcsi szükségletet és igazságot, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak” azzal az érveléssel szemben, hogy mostanában nem szokás így cselekedni. Azt sem hiszem, hogy további magyarázatokat kellene adnom azzal kapcsolatban, hogy mit értünk “továbbfejlődés” és “növekvő alkalmazkodás”, és nem egyszerű alkalmazkodás alatt. Ami a nagy vagy hanyatló erőkkel szembeni meghátrálást vagy előretörést illeti, kétségkívül számolnunk kell olyan mutatókkal is, melyeket figyelmen kívül hagytunk. Végezetül az egységes cselekedetek összefogása, a közvetlen ellentmondásos helyzetekkel szemben, amelyekben élünk, vagy ellenkező értelemben, az ellentmondás elvetése, minden vonatkozásban nehéznek látszik. Ez így van, de ha a fentiekben elmondottakat még egyszer megvizsgáljuk, akkor látni fogjuk, hogy mindezeket a dolgokat egy olyan magatartásmóddal összefüggésben említettük, amely ma elérendő célként jelenik meg és amely nagyon eltér a régi magatartásmódoktól.
Igyekeztem kiemelni néhány jellegzetes vonást, az új érzékenységgel, az emberek közötti új kapcsolattal, a személyes magatartás új módjával kapcsolatban, és azt hiszem, többet adtam, mint a helyzet egyszerű bírálatát. Tudjuk, hogy a kritika mindig fontos, de még annál is fontosabb, hogy gyakorlati tetteinkben térjünk el a bíráltaktól!
Szívélyes üdvözlettel: Silo
Kedves barátaim!
Hosszú ideje kapok leveleket a világ minden tájáról, amelyekben a könyveimben érintett témakörökről kérnek bővebb magyarázatot. Általában olyan konkrét dolgokról szeretnének többet tudni, mint az erőszak, a politika, a gazdaság, az ökológia, vagy a társadalmi és interperszonális kapcsolatok. Mint látható, sok és sokféle kérdés merül fel, amelyekre ezen területek szakembereinek kell megadniuk a választ. Én pedig nem vagyok szakember.
Amennyire lehetséges, igyekszem nem ismételni, amit másutt már leírtam és szeretném pár sorban felvázolni a helyzetet, amelyben élünk, valamint a közeljövőben kibontakozó tendeciákat. Régebben az effajta ismertetés vezérgondolata alighanem a “kulturális romlás” lett volna, ma azonban a gazdaság, a szokások, az ideológiák és a hit terén történő gyors változásokról beszélünk, igyekszünk nyomon követni az egyéneket és a népeket fojtogatni látszó bizonyos fokú irányvesztést.
Mielőtt a tárgyra térnénk, két dologra szeretném felhívni a figyelmet: az egyik az elmúlt világra vonatkozik, amelyre ezen írás bizonyos nosztalgiával tekint vissza, a másik pedig az előadásmódra, amelyben az árnyalatok teljes hiányát véljük majd felfedezni, hiszen jócskán leegyszerűsítettük azt, amit az általunk bíráltak egészen másképp fogalmaztak meg. Azt tartom, hogy mi akik hiszünk az emberi fejlődésben, nem bánjuk a változásokat, hanem inkább az események felgyorsulását szeretnénk látni, és igyekszünk egyre jobban alkalmazkodni az új időkhöz. Ami az “új rend” híveinek érveléseit illeti, az alábbiakat tudom mondani: róluk beszélve mindig visszacseng bennem két átfogó irodalmi mű, Orwell 1984 és Huxley Szép új világ című regénye. E két nagyszerű író olyan jövőt jósolt a világnak, amelyben az emberi lényt erőszakkal vagy meggyőzéssel végül leigázzák és robottá alacsonyítják. Úgy gondolom, regényükben mindketten túlságosan nagy intelligenciával ruházták fel a “rosszakat”, s túlságosan ostobának festették le a “jókat”, aminek talán mélyről fakadó pesszimizmusuk volt az oka, de ezt most nem kívánom bővebben kifejteni. Napjainkban a “rosszak” sok problémával küszködő, mohó emberek, akik semmi esetre sem alkalmasak történelmi folyamatok irányítására, hiszen azok nyilvánvalóan meghaladják mind tervező szándékukat, mind képességeiket. Általában nem különösebben tanult emberekről és szolgálatukban álló műszaki szakemberekről van szó, akik szétforgácsolt és szánalmasan kevés erőforrással rendelkeznek. Ezért tehát kérem, ne vegyenek komolyan néhány olyan bekezdést, amelyekben a derültség kedvéért olyan szavakat adunk a szájukba, amelyeket sosem mondanak ki, bár szándékaik bizony errefelé mutatnak. Úgy gondolom, minderről bízvást beszélhetünk könnyed stílusban (most, hogy koruk a végéhez közeledik); azzal a humorral és szellemességgel, amely a jóbarátok levelezését jellemzi.
1. A jelenlegi helyzet
Az ember történetének kezdete óta a jobb élet megteremtésén fáradozva fejlődik. A fejlődés vívmányainak ellenére ma a hatalmat, a gazdasági erőt és a technológiát arra használják, hogy gyilkoljanak, szegénységbe taszítsanak és elnyomjanak a világ számos részén, tönkretéve az új nemzedékek jövőjét, és a bolygó életének általános egyensúlyát. Az emberiség igen kis hányada nagy vagyon birtokosa, míg a többség súlyos nélkülözések között tengődik. Néhol akad elég munka, és azt meg is fizetik, de másutt katasztrofális a helyzet. A legszegényebb rétegek mindenütt szörnyű szenvedést viselnek el a puszta megélhetésért. Ma minimális követelmény a társadalmat alkotó minden egyes ember számára a megfelelő táplálkozás, egészségügyi ellátás, lakás, oktatás, ruházkodás, szolgáltatások, és amint elér egy bizonyos kort, biztosítani a jövőjét élete hátralevő éveire. Az ember teljes joggal várja el mindezt saját maga és gyermekei számára, remélve, hogy ők majd jobban élhetnek. Ám sok millió ember számára ezek a vágyak sohasem teljesülnek.
2. Egy jobb világ alternatívája
Az említett problémák enyhítése érdekében számos gazdasági kísérlet történt már, igen eltérő eredménnyel. Jelenleg olyan rendszert igyekeznek megvalósítani, amelyben bizonyos, feltételezett piaci törvények automatikusan szabályozzák a társadalmi fejlődést, és ezzel úgymond kilábalnak az előző, felülről irányított gazdaság által okozott katasztrofális helyzetből. Ezt a sémát követve a háború, az erőszak, az elnyomás, az egyenlőtlenség, a szegénység és a tudatlanság különösebb megrázkódtatás nélkül, lassan háttérbe szorul. Az országok regionális piacokba integrálódnak, míg végül elérjük a sorompók nélküli társadalmat. Ahogy a fejlett térségek legszegényebb rétegeinek is emelkedni fog az életszínvonala, a kevésbé fejlett régiók is érezni fogják a fejlődés hatását. A többség alkalmazkodni fog az új rendszerhez, amelyet képzett műszaki szakemberek és üzletemberek alakítanak ki. Az esetleges hibákért nem a természetes gazdasági törvények felelősek, hanem e szakemberek fogyatékosságai, akiket – amint ez a vállalatoknál is történik – szükség szerint mindig újakkal kell felváltani. Másrészt ebben a “szabad” társadalomban a nép dönt demokratikusan ugyanazon rendszer különféle változatai közt.
3. A társadalmi fejlődés
Tekintettel a jelenlegi helyzetre és a jobb világ megvalósítására kínálkozó alternatívákra, röviden szólnunk kell erről a lehetőségről is. Valóban számos gazdasági kísérlet történt már, amelyek igen eltérő eredménnyel jártak, de ennek ellenére most azt mondják, hogy az új kísérlet az egyetlen megoldás az alapvető problémákra. Mindazonáltal nem értjük e javaslat néhány tényezőjét. Először is itt van a gazdasági törvények témája. Ezek szerint volnának olyan mechanizmusok, amelyek a természeti törvényekhez hasonlóan, szabadon működve szabályozzák a társadalmi fejlődést. Nehezen tudjuk elfogadni, hogy minden emberi folyamat és természetesen a gazdasági folyamatok is, ugyanúgy működjenek, mint a természeti erők. Éppen ellenkezőleg, úgy gondoljuk, hogy az emberi tevékenység nem természeti, hanem szándékos, társadalmi és történelmi: olyan jelenség, amely nem létezik sem a természetben, sem az állatvilágban. Mivel szándékokról és érdekekről van szó, először is nincs miért feltételeznünk, hogy a jóléthez ragaszkodó rétegeket különösebben foglalkoztatná, hogy leküzdjék más, kevésbé szerencsés sorsúak nehézségeit.
Másodszor pedig az szerintünk elfogadhatatlan érvelés, hogy mindig is nagy gazdasági különbségek voltak egy szűk réteg és nagy többség között, ennek ellenére a társadalmak mégis fejlődtek. A történelem azt igazolja, hogy a népek úgy haladtak előre, hogy jogokat követeltek maguknak a megszilárdult hatalommal szemben. A társadalmi fejlődés nem úgy ment végbe, hogy az egyik réteg által felhalmozott vagyon automatikusan “lefelé” kezdett folyni.
Harmadrészt véleményünk szerint túlzás modellként bemutatni bizonyos országokat, amelyek ezzel a feltételezett szabad gazdasággal működve ma megfelelő életszínvonalon állnak. Ezek az országok területszerző háborúkat folytattak mások ellen, bevezették a gyarmatosítást, a neokolonializmust, a nemzetek és a régiók felosztását; a megkülönböztetés és az erőszak eszközével megsarcolták őket és végül olcsó munkaerőre tettek szert, ugyanakkor a gyengébb gazdaságok számára kedvezőtlen cserefeltételeket szabtak. Úgy is lehetne érvelni, hogy ezek a folyamatok “jó üzletnek” számítottak. Ám ha ezt állítjuk, akkor már nem tartható fenn az, hogy az említett fejlődés független a más népekhez fűződő, speciális kapcsolattól.
Negyedrészt azt állítják, hogy a “szabad” gazdaság elősegíti a tudományos és technikai haladást és az újítást. Ami a tudományos és technikai fejlődést illeti, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ez a folyamat azóta működik, amióta az ember feltalálta a buzogányt, az emelőt, a tüzet és így tovább, s mindez olyan történelmi tapasztalatok halmozódásában zajlott le, amely nem igazán törődött a piaci törvényekkel. Ha viszont azt mondjuk, hogy a jóléti gazdaságok elszívják a tehetségeket, fizetik a felszereléseket és a kutatásokat, s hogy végül ösztönzően hatnak a jobb bérezésre, nos, erre is van válaszunk. Ez már évezredek óta így van és korántsem egy speciális típusú gazdaságnak köszönhető, hanem egyszerűen annak, hogy e helyek rendelkeznek kellő menynyiségű erőforrással, függetlenül a szóban forgó gazdasági potenciál eredetétől.
Ötödrészt e társadalmak fejlődését az érinthetetlen természet “adományával” magyarázzák, mint a különleges tehetségek, a polgári erények, a szorgalom, a szervezési készség és ehhez hasonlóak. Ez viszont már nem érv, hanem érzelmi megnyílvánulás, amelyben észrevétlenül elsikkad e népek kialakulásának társadalmi és történelmi valósága.
Természetesen nem rendelkezünk a kellő ismerettel ahhoz, hogy megérthessük, hogyan lehetséges az, hogy ilyen történelmi előzmények után a jövőben is fenntartható ez a rendszer, de ez már egy újabb vita tárgyát képezné: létezik-e valóban ilyen szabad piacgazdaság, vagy leplezett protekcionizmusról, felső irányításról van szó, mely kinyit bizonyos szelepeket ott, ahol úgy érzi ura a helyzetnek, ellenkező esetben pedig elzárja azokat. Ha ez így van, mindaz amit a fejlődés ígéretének vélünk, csak a tudomány és technológia robbanására és elterjedésére vonatkozik, függetlenül a gazdasági törvények feltételezett automatizmusától.
4. A jövő kísérlete
Amint az mind a mai napig is történt, a fennálló sémát szükség esetén egy másik váltja fel, amely “korrigálja” az előző modell hibáit. Ily módon lépésről-lépésre tovább koncentrálódik a vagyon egy szűk réteg kezében, amely egyre nagyobb hatalomra tesz szert. Nyilvánvaló, hogy a fejlődés nem áll meg, és az emberek sem adják alább jogos törekvéseiket. Így rövid időn belül eltűnnek majd annak a tudatlanságnak az utolsó maradványai is, amelyek az ideológiák, a szembenállás, a háborúk, a gazdasági válságok és a társadalmi aránytalanságok alapját képezték. Természetesen mind a megoldások, mind pedig a konfliktusok világméretet öltenek majd, mert már nem lesznek egymástól elszigetelt helyek. Az is biztos továbbá, hogy sem a jelenlegi hatalmi séma, sem az ellene folytatott harc mindmáig alkalmazott formái nem tarthatók fenn.
5. A változás és a személyes kapcsolatok
Mind a piacok regionalizálódása, mind pedig a helyi és etnikai törekvések a nemzetállam szétesése felé mutatnak. A szegény régiókban lezajlott demográfiai robbanás már-már kezelhetetlen vándorlási hullámot indított el. A paraszti nagycsaládok szétbomlanak, a fiatal generáció a városi életet választja. A városi ipari és posztipari társadalom családtípusa a minimálisra csökken, míg a nagyvárosok más kultúrvidékeken nevelkedett emberi tömegeket szippantanak magukba. A gazdasági válságok és a termelői modellek változásai azt eredményezik, hogy újból felszínre tör a megkülönböztetés. Eközben, a technológia gyors fejlődése és a tömegtermelés következtében a termék már akkor elavultnak számít, amikor belekerül a fogyasztói körforgásba. A tárgyak újakkal történő felváltása egybeesik az emberi kapcsolatok labilitásával és eltorzulásával. Az egykori szolidaritás, a valaha “testvériségnek” nevezett eszme örököse mára értelmét vesztette. A munkatársak, az osztálytársak, a sporttársak, a régi barátok vetélytársakká váltak; a házasságban is a másik feletti uralom a cél és a párok kezdettől fogva azt számítgatják, hogy az együttmaradásból vagy a válásból származik-e nagyobb hasznuk. Soha ezelőtt nem volt ennyi lehetőség a kommunikációra, az emberek mégis nap mint nap kommunikáció-hiányban szenvednek. A városi központok soha nem voltak még ennyire sűrűn lakottak, az emberek mégis “magányról” panaszkodnak. Az emberek még soha nem igényelték ennyire az emberi melegséget, a közeledés mégis rögtön gyanússá teszi a kedvességet és segítőkészséget. Így maradt tehát magára szegény emberiség: minden szerencsétlennel elhitették, hogy igenis van vesztenivalója, és hogy ezt a ködös valamit a többi ember akarja elvenni tőle! Ilyen feltételek mellett ezt a mesét is a legautentikusabb igazságnak vélik…
6. Mese a végrehajtó hatalomra áhítozóknak
A ma kialakulóban lévő társadalom végül elhozza majd a jólétet. Ám a jelentős, objektív előnyök mellett az emberiség szubjektív módon is felszabadul. A hajdani szolidaritásra, amely a szegénység sajátja, immár nem lesz szükség. Sokan egyetértenek majd azzal, hogy a pénzzel vagy valami ahhoz hasonlóval minden problémát meg lehet oldani: következésképpen a törekvések, a gondolkodásmód, az álmok is ebbe az irányba fordulnak. A pénzből jó ételt, jó lakást lehet venni, az ember utazhat, szórakozhat, elektronikus játékokat vehet, valamint embereket is vásárolhat, akik teljesítik a kívánságait. Hatékony lesz a szeretet, a művészet, lesznek majd hatékony pszichológusok is, akik meg fogják oldani az esetlegesen megmaradt személyes gondokat, a későbbiekben pedig már az új agykémiai és a géntechnikai feladatokat is el fogják látni.
E bőségi társadalomban csökkenni fog az öngyilkosságok száma, az alkoholizmus, a kábítószerfogyasztás, a bizonytalanság és a bűnözés, amint ezt a gazdaságilag legfejlettebb országok példája bizonyítja is (?). Megszűnik a megkülönböztetés, és nő az emberek közötti kommunikáció. Senki sem fog feleslegesen rágódni az élet értelmén, a magány, a betegség, az öregség vagy a halál gondolatán, mert megfelelő tanfolyamok és terapeuták segítségével ki lehet majd iktatni ezeket a reflexeket, amelyek annyira visszafogták a társadalmak hatékonyságát és eredményességét. Mindenki bízni fog mindenkiben, mert a munkában, a tanulásban, a párkapcsolatokban jelentkező konkurencia végül érett kapcsolatok kialakulását hozza majd magával.
Végül pedig eltűnnek az ideológiák, és többé nem használják fel őket az emberek agymosására. Természetesen senki sem fogja meggátolni, hogy kisebb horderejű kérdésekben az emberek kifejthessék ellenvéleményüket, vagy nemtetszésüket azzal a feltétellel, ha megfizetik az önkifejezés megfelelő csatornáit. A szabadságot nem összetévesztve a szabadossággal, az emberek (egészségügyi okokból) kisebb csoportokban gyűlnek össze, és nyilvános helyen hangot adhatnak a véleményüknek (persze nem szabad aljas rágalmakkal megzavarni és befeketíteni a későbbiekben “önkormányzatnak” nevezett vezetést).
Ám a legrendkívülibb majd akkor következik be, amikor már nem lesz szükség rendőri ellenőrzésre, hanem minden állampolgár eltökélten óvja a többieket azoktól az esetleges hazugságoktól, amelyeket némely ideológiai terrorista próbál mások fejébe tömni. E védők társadalmi felelőssége olyan nagy lesz, hogy nem haboznak a tömegkommunikációs eszközökhöz folyamodni, amelyek azonnal a segítségükre is sietnek a közvélemény figyelmeztetésére; ragyogó tanulmányokat készítenek, melyeket azonnal közzétesznek, fórumokat szerveznek, amelyen nagyműveltségű közvéleményformálók figyelmeztetik az óvatlanokat, hogy még mindig ki vannak szolgáltatva a felülről irányított gazdaság, az autoritarizmus, az antidemokrácia és a vallási fanatizmus sötét erői kénye-kedvének. Nem is kell majd üldözni a zavaró elemeket, mert egy ilyen hatékony tájékoztatási rendszerben senki sem kíván majd közelükbe kerülni, nehogy megfertőzzék. A legrosszabb esetben is sikeresen “átprogramozzák” őket, s nyilvánosan köszönetet fognak mondani azért, hogy újra beilleszkedhetnek és hogy újra élvezhetik a szabadság jótéteményeit. E rendíthetetlen védelmezők, ha nem kifejezetten erre a feladatra rendelték ki őket, az egyszerű emberek köréből kerülnek ki, akik ily módon kitörhetnek a névtelenség homályából, társadalmi elismerésben részesülnek erkölcsi nagyságukért, autogramot osztogathatnak és természetesen megkapják az őket megillető ellenszolgáltatást.
A Cég jelenti azt a nagy családot, amely elősegíti a továbbképzést, a kapcsolatokat, a szórakozást. A robottechnika feleslegessé teszi a testi erőfeszítést, és otthonról dolgozni a Cégnek igazi személyes önmegvalósítást jelent majd.
Ily módon tehát a társadalom nem igényel majd olyan szervezeteket, amelyek nem tartoznak a Céghez. Az ember, aki annyit küzdött a jólétért, végre bejut a paradicsomba. Bolygóról bolygóra vándorolva felfedezi majd a boldogságot. Bárhol letelepedve tetterős, versenyképes, megnyerő, diadalmas és pragmatikus (mindenekelőtt pragmatikus) ifjú válik majd belőle… aki méltó a Cég ügyvezetői tisztére!
7. Az emberi változás
A világ olyan rohamosan változik, hogy sok minden, amiben nemrég még vakon hittünk, ma már nem érvényes. A felfokozott ritmus bizonytalanságot, irányvesztést eredményez minden társadalomban, legyen az gazdag vagy elmaradott. Ebben a megváltozott helyzetben a hagyományos vezetők, valamint “véleményformálóik”, akárcsak az egykori politikai harcosok és társadalmi aktivisták jelentőségüket vesztik az emberek szemében. Születőben van egyfajta érzékenység, amely már az új idők szellemének felel meg. Ez az érzékenység egészében fogja fel a világot és arra figyelmeztet, hogy az emberek gondjai, bárhol éljenek is, további gondokat teremtenek egészen távoli területeken is. A tömegkommunikációs eszközök, az árucsereforgalom és a nagy embertömegek vándorlása a világ egyik részéből a másikba, jól mutatja a globalizáció folyamatának felgyorsulását. A problémák egyetemességének megértését pedig új cselekvési feltételek kialakulása kiséri, nyilvánvalóvá téve, hogy a jobb világért folytatott tevékenység akkor lesz eredményes, ha abból a közegből indul ki, amelyben befolyással rendelkezik. Más üres frázisokkal teli korokkal ellentétben, amelyekkel külső elismerést kívántak elérni, ma már a szerény és szívesen végzett munkát kezdik értékelni, amely nem önmagunk előtérbe helyezését célozza, hanem önmagunk és közvetlen családi, munkahelyi és baráti környezetünk megváltoztatására irányul. Akik valóban szeretik az embereket, nem becsülik le ezt a cseppet sem látványos feladatot, amely érthetetlen marad a régi vezetőkre és vezetett tömegekre épülő kialakulási tájban nevelkedett opportunisták számára, akik mások kihasználása által jutottak fel a társadalmi ranglétra csúcsára. Amikor rádöbbenünk, hogy a skizofrén individualizmusnak már nincs jövője, és nyíltan elmondjuk gondolatainkat és terveinket minden ismerősünknek, nem tartva attól, hogy nem fogják megérteni; amikor mások felé fordulunk; amikor az egyén és nem a személytelen tömegek sorsa iránt érdeklődünk; amikor eszmecserére és közös munkára buzdítunk; amikor világosan kimondjuk, hogy sokak munkájára van szükség a mások által szétszaggatott társadalmi háló újraszövéséhez; amikor érezzük, hogy még a “legjelentéktelenebb” ember is többet ér, mint a jelenlegi társadalom csúcsán lévő lelkiismeretlen kalandor; mindez azért válik majd valósággá, mert bensőnkben újra megszólal a Sors hangja, amely a népeket a fejlődés helyes útjára terelte, ez az annyiszor eltorzított és elfeledett Sors, amelyet azonban mindig újra megtaláltunk a történelem fordulóiban. És nemcsak új érzékenység, új cselekvési mód bontakozik ki előttünk, hanem új erkölcsi magatartás, és újfajta taktikus életvezetés is.
Ha megkérnének arra, hogy a fentiekben elmondottakat precízebben kifejtsem, akkor azt mondanám, hogy az emberek, ahogy háromezer év alatt már oly sokszor, ma újra érzik azt az erkölcsi szükségletet és igazsáot, hogy úgy bánjanak másokkal, ahogy azt a maguk számára is elvárják. Még azt is hozzátenném, hogy mintegy általános viselkedési szabályokként ma a következőket várjuk el:
Legyen valamilyen arányosság, rangsorolni lehessen az élet legfontosabb dolgait, együttesen lehessen szemlélni őket, és ne forduljon elő, hogy valami túlzott hangsúlyt kap, míg más háttérbe szorul;
Legyen növekvő alkalmazkodás, amely a fejlődést szolgálja (nem csupán a rövidtávú célokat) és lehetetlenné teszi az ember tárgyként kezelésének minden formáját;
Legyen jól időzített cselekedet, egyfajta alkalmazkodás, amely által meghátrálunk a nagy erő előtt (nem minden kis nehézség előtt), és előretörünk amikor ez az erő meggyengül;
Legyen bizonyos fokú koherencia amelyben felhalmozódnak azok a cselekedetek melyek az egység érzését és az önmagunkkal való egyetértést szolgálják, és kiküszöbölik azokat, amelyek ellentmondást szülnek és ellentétet teremtenek az ember gondolatai, érzései és cselekedetei között.
Nem hiszem, hogy meg kellene magyaráznom, miért mondom azt, hogy “érezzük azt az erkölcsi szükségletet és igazságot, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak” azzal az érveléssel szemben, hogy mostanában nem szokás így cselekedni. Azt sem hiszem, hogy további magyarázatokat kellene adnom azzal kapcsolatban, hogy mit értünk “továbbfejlődés” és “növekvő alkalmazkodás”, és nem egyszerű alkalmazkodás alatt. Ami a nagy vagy hanyatló erőkkel szembeni meghátrálást vagy előretörést illeti, kétségkívül számolnunk kell olyan mutatókkal is, melyeket figyelmen kívül hagytunk. Végezetül az egységes cselekedetek összefogása, a közvetlen ellentmondásos helyzetekkel szemben, amelyekben élünk, vagy ellenkező értelemben, az ellentmondás elvetése, minden vonatkozásban nehéznek látszik. Ez így van, de ha a fentiekben elmondottakat még egyszer megvizsgáljuk, akkor látni fogjuk, hogy mindezeket a dolgokat egy olyan magatartásmóddal összefüggésben említettük, amely ma elérendő célként jelenik meg és amely nagyon eltér a régi magatartásmódoktól.
Igyekeztem kiemelni néhány jellegzetes vonást, az új érzékenységgel, az emberek közötti új kapcsolattal, a személyes magatartás új módjával kapcsolatban, és azt hiszem, többet adtam, mint a helyzet egyszerű bírálatát. Tudjuk, hogy a kritika mindig fontos, de még annál is fontosabb, hogy gyakorlati tetteinkben térjünk el a bíráltaktól!
Szívélyes üdvözlettel: Silo
No hay comentarios:
Publicar un comentario